Interjú Kőszeghy Flóra építésszel

Szerző: Manzenreiter Gabriella

M.G.: Hogyan vélekedsz az ember technikához fűződő viszonyáról?

K.F.: Az emberi lét szerves része a technika, bár gyakran alábecsüljük annak meghatározó szerepét. Bernard Stiegler előfeltevése szerint - amelyet Harari is oszt - a homo sapiens fejlődésének kulcsmozzanata a kovakő használata volt. Ennek következményeként jött létre a tűz, amely radikálisan átalakította az emberi szervezet működését: megrövidítette az emésztési folyamatot, ami több időt hagyott a gondolkodásra. Gyakorlatilag az emberiség történetét le lehet vezetni a különböző technológiai ugrások mentén. Ez a folyamat egyértelműen rávilágít arra, hogy az ember által megalkotott eszközök mindig is formálták a fajunk fejlődését. A jelenlegi korszakban, amikor a technológiai környezet egyre összetettebbé válik, még égetőbb kérdés, hogy miként alkalmazkodunk ehhez a gyors változáshoz.

M.G.: Mit gondolsz, hogyan képes az ember mindehhez adaptálódni? Amennyiben a fejlődés ilyen nagymértékű, mint napjainkban, hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni, milyen készségek szükségesek ehhez?

K.F.: A modern korban egyre gyorsabban kell alkalmazkodnunk a változásokhoz, amelyet az emberi biológia sok esetben nem tud lekövetni. Az evolúciós alkalmazkodás természetes folyamata lassúbb, mint a technológiai fejlődés üteme. Ez nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is kihívást jelent: gondoljunk például a civilizációs betegségekre, amelyek részben annak a következményei, hogy nem tudtunk időben alkalmazkodni a gyorsan változó életmódhoz. Ez a gyorsulás azonban relatív: amit ma hihetetlen tempónak érzékelünk, lehet, hogy néhány évtized múltán lassanként hat majd az akkori szemlélők számára.

A legfontosabb képesség szerintem a rugalmasság és a türelem. Attól, hogy az események gyorsan zajlanak, nekünk nem kell kapkodnunk.

Számomra ezek nem negatív vagy pozitív folyamatok, hanem egyszerű adottságok, amelyek mentén a világot értelmezni próbálom. Ha nyitottak vagyunk a megértésre, akkor a kritikai reflexióknak is van helye. Valahogy úgy érzem, hogy a konzervatív hozzáállás és az ellenállás nem célravezető. Olyan ez, mint a vitorlázás, ha az ember megérti a fizika törvényeit és a javára tudja fordítani, akkor képes lehet navigálni, még akkor is, ha nem abba az irányba fúj a szél, amerre éppen haladni akarna. Ehhez azonban fel kell tárni az aktuális folyamatokat és a lehetőségeket kell keresni, illetve a valódi veszélyeket meg kell próbálni kivédeni. Utóbbi nem egyszerű.

M.G.: A technikai változásokra történő reflexióid miként jelennek meg a művészetedben?

K.F.: Művészetemben a technológia mindig is központi szerepet töltött be. A tárgyak és az emberek kapcsolata érdekel. Régóta festek analóg gép-részleteket, melyek absztrakt kompozíciókként jelennek meg. A nézővel való interakció érdekel, amikor az elrejtett motívumok megfejtésének vágya által bevonom őket a kép terébe. Látszik a festményen, hogy valami konkrétumot ábrázol, de nem felismerhető, ezért a néző kénytelen dolgozni, és ezzel együtt bevonódni. Másfelől a képeket egyfajta szakralitás jelenik meg, az én olvasatomban ugyanis ezek a képek egyfajta szentképek egy robotról, amely majd megváltja a világot. Ez egy fikció, amely mentén kerestem a transzcendenciát a mechanikus és a digitális világ határán. A korábbi képeimhez kapcsolódnak a generált képeken alapuló festményeim is. Az MI használata újabb dimenziókat nyit meg, és ezzel a kísérletezés lehetőségét teremti meg. Mintha ismerkednék egy olyan entitással, amely különbözik tőlem, mégis egy közös alkotási folyamatban veszünk részt.

Kőszeghy Flóra: Backer, 110x110, 2021

M.G.: Amennyiben nem témaként vagy tartalomként gondolunk a mesterséges intelligenciára, hanem mint eszköz, akkor hogyan alkalmazod az alkotás során, akár az építészetben vagy a festészetben?

K.F.: Az MI használata az építészetben számomra egyfajta inspirációs eszköz, amely véletlenszerű, mégis esztétikai szempontból értékes formákat hozhat létre. Bizonyos algoritmusok olyan megoldásokat generálnak, amelyeket az ember nem biztos, hogy elsőre alkalmazna, de amelyeket érdemes továbbgondolni. Ebben éppen a hiba szerepe fontos. A hibaesztétika már régóta velünk van, de az építészetben még nem igazán tudott megjelenni. Ideje volna a kor aktualitásaira reagálva beemelni motívumokat a kortárs kontextusból, így például a gépek által generált esetlegességeket is meg lehetne valósítani, így a fizikai valóságban is megjelenhetne korunk vizuális lenyomata. Éppen ezért az utóbbi időben sokat kísérleteztem egy PromeAI nevű felülettel. Egy vázlatos modellt öltöztet fel, akár előre megadott stílus, vagy referenciafotó alapján. Nagyon izgalmas félreértéseket produkál, például amikor az Archicad által használt ablaknyílás jelölés miatt háromszögekre bontja az ablakszárnyakat, vagy furcsa tömegalakításokat képzel oda, ahol csak árnyék volt. Ezek néha olyannyira izgalmasak, hogy legszívesebben átalakítanám a tervet a hiba alapján. Ez ugyanis valahol az öncélúság és a determináltság határán van, ami nagyon izgalmas kérdés korunk lecsupaszított kontextusában. Ez számomra az ornamentika jelenkori lehetőségét tárja fel, amely korábban egy kiegészítés volt az épület felékítésére, melynek jelentésrétegei az adott korban voltak értelmezhetőek. Korunkban szerintem ezek a digitális esztétikából fakadó véletlenszerűségek egyszerre képesek izgalmasabbá tenni a házakat, ugyanakkor eredetük és megjelenésük szerint beágyazottnak tekinthetőek szellemileg is.

A festészetben is izgalmas lehetőségek vannak a mesterséges intelligenciában. Számomra az a fajta diskurzus volt érdekes, amelyben én és a gép együtt dolgoztunk. A korábbi képem általam megfogalmazható leírása alapján generáltattam képeket a DALL-E 3-mal. Érdekes volt, hogy teljesen más eredményt hozott, mint amit én elképzeltem, de éppen ez a meglepő eredmény volt számomra inspiráló. Az általa megjelenített képek mások voltak, mint ami az én fejemben volt. Alkalmazkodva hozzá, megfestettem ezeket a képeket, melyeket idővel egyre absztraktabb módon kezeltem.

M.G.: Fogalmazhatunk úgy, hogy tovább gondoltad az MI-alkotásokat?

K.F.: Igen, képről-képre egyre inkább belenyúltam. A végeredmény egy olyan sorozat volt, amelyet én magamtól nem lettem volna képes elkészíteni. A banalitás és az esetlegesség egyaránt érdekes volt, mindeközben azt is észrevettem, hogy ekkor már nem a képek tárgyát, mint gépet kezeltem entitásként, hanem magát a DALL-E-t. Hozzá tartozik, hogy ez az első generációs képgeneráló felület volt, amely a népszerűvé válása kezdetén jelent meg. Mostanra már ez a felület nem is elérhető, ilyen képeket már nem tudnék készíttetni, mivel az újabb alkalmazások már túlságosan pontosak és konkrétak, és eltűntek a gyermeki hibák is. Ez egyszerre tette ezeket a képeket számomra naivvá, és a múlandóság által az idő múlásának jelzésére képessé is. Ez a személyes viszony meghatározó volt a képeken.

Ezzel együtt azért is alakítottam át a festés során a kiindulási képeket, mert alkatilag képtelen vagyok olyat csinálni, amiben nincs valami újdonság számomra, vagy valami kihívás a szememnek. A generált képek konkrét jellege számomra egyszerűen unalmas volt, de kompozíciós alapként meg kellett haladnom magamat, hiszen ezek olyan képek voltak, amelyeket magamtól nem festettem volna soha.

M.G.: Miként definiálnád az imént említett közös munkát? Eszközként gondoltál rá, ugyanúgy, mint minden másra, ami korábban megjelent az alkotófolyamat során?

K.F.: Eleve az eszközökhöz való viszony érdekel, mert szerintem ez egy borzasztóan bonyolult probléma. Mindenki tapasztalta már, hogy bizonyos élettelen tárgyakat, főleg a hasznosokat, melyekkel szinte összenőttünk (autó, telefon) egyfajta entitásként kezeljük. Az, hogy kapcsolódunk élettelen dolgokhoz teljesen természetes folyamat. A tárgyak megszemélyesítése is egy mélyről jövő ösztön, talán a vallásosság kezdeteinél, az animizmusnál lehet a gyökereit megtalálni. Az, hogy milyen mélységű a kapcsolat, az egy szubjektív kérdés. Számomra az ecset például tényleg csak egy eszköz, de a DALL-E nem az volt, hanem egy társ, egy entitás.

M.G.: Mit gondolsz, az alkotói tapasztalataidat meg tudja változtatni az MI használata? Megváltozik-e a gondolkodásmódod alkotás közben?

K.F.: Minden médium hatással van ránk szerintem. Ilyen formán bizonyosan megváltoztatta a látásmódomat, de sokkal inkább megerősített a korábbi emberi képességeimmel kapcsolatban. Beláttam, hogy az, ami révén én képes vagyok egy olyan látványt keresni és megtalálni, amelyet még nem láttam, úgy a gép, amely a korábbi képek keveréséből dolgozik, nem lesz képes olyat létrehozni, mint én.

Ezzel együtt maga a folyamat, amikor kísérleteztem nagyon inspiráló volt, és biztosan velem maradt valami a folyamatból. Akkor például, amikor a prompt újbóli megfogalmazását rábíztam a gépre, majd az abból generált képeket, egyre bizarrabb eredményeket kaptam. Ez a fajta spontaneitás ugyanakkor teljesen más folyamat, mint amikor az ember egy bizonyos szándékkal ül le, és megpróbálja azt kinyerni a gépből. Számomra ez idegőrlő lenne, én erre képtelen vagyok. Ha valami van a fejemben, azt inkább megfestem, mivel azt a folyamatot élvezem, de az, hogy egy értetlen és engedetlen géppel vitatkozzak, az számomra lehangoló. Ezzel szemben a meglepetés, és a bizonyosságomból történő kimozdítás révén rugalmas volt kísérletezni.

Fotó: Schöff Gergely

M.G.: Az építészet területén milyen befolyása lehet jelenleg az MI alkalmazásának az alkotófolyamat során?

K.F.: Úgy gondolom, hogy az építész alapvetően pragmatikusan gondolkodik, hiszen egy adott problémára kell megoldást találnia. Ennek ellenére a saját alkotói folyamatomban mindig is tudatosan helyet adtam a véletlennek, mert fontosnak tartom, hogy a tervezés ne váljon kizárólag logikai, kiszámítható, mechanikus folyamattá. Mindig kerestem a funkcionalitáson belüli esetlegességet, mert hiszek benne, hogy az építészet nem csupán racionális kényszerek mentén formálható, hanem a véletlenszerűség is gazdagíthatja azt. Ebben a gondolkodásban nagy hatással volt rám a közelmúltban egyre nagyobb figyelmet kapó hibaesztétika, amely arra tanított, hogy az esetlegességben is rejtőzhet esztétikai érték.

Egyes mesterséges intelligencia alapú eszközök, mint például a PromeAI, képesek teljesen váratlan, szokatlan formákat generálni. Olyan eredményeket hoznak létre, amelyeket emberi szemmel irracionálisnak tarthatnánk, éppen emiatt rendkívül izgalmasnak látom bennük a felszabadulás lehetőségét az építészetben. Mivel az MI algoritmusai nem az emberi gondolkodás logikája szerint működnek, olyan vizuális eredményeket produkálhatnak, amelyeket hagyományos tervezési módszerekkel talán soha nem fedeznénk fel. Azonban ezek az algoritmusok még mindig alapvetően kétdimenziós módszerekkel dolgoznak, míg az építészet lényegében egy háromdimenziós műfaj, ami újabb kérdéseket vet fel.

Vannak már olyan mesterséges intelligencia alapú szoftverek is, amelyek teljes épületeket terveznek, nem csupán látványterveket generálnak. Számomra megdöbbentő volt szembesülni ezekkel a programokkal, mivel gyorsaságuk és hatékonyságuk egyértelművé tette, hogy sok esetben az általam is végzett tervezési feladatok lényegében automatizálhatók. Sok év gyakorlata után döbbentem rá, hogy egyes módszerek, amelyeket megtanultam és rutinszerűen alkalmaztam, tulajdonképpen robotikus, mechanikusan reprodukálható folyamatok. Ez a felismerés ráébresztett arra, hogy az ilyen típusú munka nem jelent valódi kreativitást, és ha egy algoritmus is el tudja végezni, akkor talán nincs is rá feltétlenül emberi szükség.

Ha azonban az építészek hajlandóak elmozdulni a pusztán racionális, funkcionalitásra építő szemléletmódból, akkor az MI képes lehet inspirációs forrássá válni, amely képes kitágítani a tervezési lehetőségeket. Ellenkező esetben viszont fennáll annak veszélye, hogy a technológia csupán a monoton, uniformizált, gazdaságilag optimalizált építészeti termelés eszközévé válik, amely csupán tovább erősíti a jelenlegi tendenciákat: az egyhangú, profitmaximalizálás által vezérelt építészeti szemléletet.

M.G.: Említetted, hogy a kreativitás terén felszabadító lehet az, amilyen ötleteket ad a gép. Mi gondolsz a tervezőirodák hogyan tudnák ezeket beépíteni?

K.F.: Bizonyos tervezési fázisban, amikor már körvonalazódik az épület mérete és szerkezete, érdemes lehet egy ilyen programot bevonni a folyamatba. Ugyanakkor nem célszerű túl korán alkalmazni, mert fennáll a veszélye, hogy a kreatív döntések még azelőtt automatizálódnak, hogy a tervező valóban átgondolhatná azokat. Az MI által generált váratlan fordulatok azonban izgalmas lehetőségeket teremthetnek: ha egy váratlan forma vagy struktúra vizuálisan és funkcionálisan is értékelhetőnek bizonyul, akkor akár meg is valósulhat.

Ez egyfajta öncélú kísérletezés is lehetne, ugyanakkor mégsem teljesen az, hiszen a 2020-as évek technológiai forradalmának lenyomata válhatna belőle—a kortárs építészet sajátos dokumentumaként állhatna az utcákon. Hiszek ebben a megközelítésben, de nem látom valószínűnek, hogy az építészek széles körben elfogadnák. A szakma nagy része ugyanis előnyben részesíti a rendezett, kiszámítható, racionálisan megindokolható megoldásokat.

Azok a tervezők viszont, akik művészi érzékenységgel közelítenek az építészethez, és vonzódnak a szokatlan formákhoz, inkább saját intuícióikra hagyatkoznak. Én azonban kifejezetten izgalmasnak találom azt a lehetőséget, hogy egy mesterséges intelligenciát bevonva új esztétikai dimenziók nyíljanak meg. Talán ez az alázat a kor szelleme iránt: felismerni és elfogadni, hogy a gép is lehet inspiráló alkotótárs.

M.G.: Megfigyelhető építészeknél, hogy látványterv erejéig kísérleteznek ezekkel a programokkal, amelyek egy portfólióban jól mutatnak. Mit gondolsz, megmarad a kísérletezés szintjén ez a dolog, hogy a kivitelezése ezeknek a terveknek végül nem valósul meg gazdasági, jogi döntésekből fakadóan?

K.F.: Igen, ez egy rendkívül érdekes jelenség, hiszen már korábban is megfigyelhető volt az a tendencia, hogy az építészek sok esetben csupán látványtervek szintjén valósították meg álmaikat, még ha ezek a projektek soha nem is épültek meg. A digitális korszakban, különösen a közösségi média hatására, az ilyen típusú vizualizációk önálló értékké váltak, hiszen egy jól megkomponált látványkép is jelentős visszhangot kelthet. A lájk-alapú sikerélmény kifejezetten ösztönzi ezt a jelenséget.

A valóság azonban az, hogy mindig is rengeteg terv született „a fióknak”, hiszen a projektek jelentős része soha nem jut el a megvalósulásig. Engem személy szerint nem az keserít el, hogy ezek a víziók létrejönnek, hanem az, amikor az álmodozás nem szolgál valódi gondolkodást arról, hogy mit is szeretnénk elérni az építészetben. Ehelyett sok esetben a vizuális klisék ismétlése történik, amelyben az MI kiválóan tud segíteni.

Az, hogy ez a folyamat előremutató-e attól függ, hogy ki mennyire tudatosan használja ezeket az eszközöket. Funkcionalitás szempontjából az MI még nem igazán alkalmas építészeti tervezésre, hiszen egyelőre csupán képi kompozíciókat generál, nem pedig olyan terveket, amelyek valóban figyelembe veszik a használhatóság és a mérnöki precizitás követelményeit. Sokkal inkább abban rejlik az értéke, hogy lehetőséget biztosít a szürreális elemek beépítésére és új kreatív megoldások felfedezésére.

Gyakorlati szempontból viszont az építészek számára továbbra is sokkal gyorsabb és hatékonyabb a hagyományos építészeti szoftverek és látványtervező programok használata, mint várni arra, hogy az algoritmus véletlenszerűen előállítson egy megfelelő koncepciót. Bár az MI folyamatos fejlődésen megy keresztül, és idővel képes lehet észszerűbb, jobban használható terveket generálni, az még kérdéses, hogy ez valóban előnyére válik-e az építészetnek.

Úgy vélem, hogy az építészetnek egy komoly szemléletváltásra van szüksége, mert jelenleg elsősorban a piaci szereplők kiszolgálására összpontosít, és kevésbé arra, hogy valóban új esztétikai és funkcionális paradigmákat hozzon létre.

Project: Z-24 – Holiday home, építész: Kőszeghy Flóra, 2024

Látvány: Studio Kőszeghy / promeai

M.G.: Mit hiányolsz ma az építészetből?

K.F.: Leginkább a valódi koncepciót. Az építészeti alkotások túlnyomó többsége ma nem rendelkezik egyértelmű, erős koncepcionális alapokkal. A legtöbb esetben egy funkciót kell kiszolgálni, amelyet valamilyen divatos vagy aktuálisan népszerű stílusjegyek közé helyeznek. Az építészek sokszor nem törekednek új utak keresésére, hanem inkább a siker biztosítása érdekében olyan házakat hoznak létre, amelyek megfelelnek a trendeknek, így könnyen díjakat nyernek, miközben a valódi kockázatvállalás elmarad.

Számomra ez különösen szembetűnő, mivel egy olyan környezetben nőttem fel, ahol az építészetet folyamatos kísérletezés és újítás hatotta át. Édesapám a rendszerváltás után az egyik legextrémebb építészként jelent meg, de akkoriban mindenki az új lehetőségeket kutatta, merészen feszegette a határokat. Ehhez képest a mai építészek, úgy érzem, sokkal kényelmesebb pozíciót foglalnak el, amelyben az innováció helyett a biztonságot keresik. Ez részben érthető a piaci elvárások és gazdasági nyomás miatt, ugyanakkor azt gondolom, hogy az építészet hosszú távon csak akkor maradhat élő és releváns, ha nem csupán a megszokott sémákat ismétli, hanem mer kockázatot vállalni és új kérdéseket megfogalmazni.

Koncepcióterv – Bécsi Hall

Látvány: Studio Kőszeghy / promeai

M.G.: Mit gondolsz arról, hogy sematikus az MI-alkotások stílusa, hogy az MI egy átlagot testesít meg a produktum előállításában?

K.F.: Ezt én „a nagy szürkének” nevezem. Ha az ember az összes színt összekeveri, végül szürkét kap – és valahogy így működik a mesterséges intelligencia is. Ha beszélget vele az ember, már akkor is érződik, hogy nincsen benne valódi egyéniség, karakter vagy egyedi megközelítés. Ez az egyik legnagyobb problémája az MI által generált alkotásoknak: azok nem egy belső késztetésből fakadnak, hanem pusztán statisztikai mintázatok alapján születnek meg.

A művészet lényegi eleme, hogy valamit közvetítsen, meséljen el, valamilyen gondolatot vagy érzelmet adjon át. Ez az emberi létezés sajátja – az a vágy, hogy kapcsolódjunk másokhoz az alkotáson keresztül. A mesterséges intelligencia azonban csupán a meglévő mintákból dolgozik, és nem képes arra, hogy valóban új történeteket hozzon létre, vagy olyan üzenetet közvetítsen, amely egyéni meglátásokból születik. Éppen ezért hiányolom belőle a tartalmat és a célt.

Fontos különbséget tenni aközött, hogy valami technikailag jól megformált és esztétikus, vagy hogy valódi jelentéssel bír-e. Lehet kiválóan megírt verseket készíteni például azért, hogy az ember egy sikeres költőnek tűnjön, de a valódi költészet mögött mindig ott van egy belső késztetés, egy őszinte kifejezésvágy. És ez az, amit az MI soha nem tud pótolni, mert a művészet és az ember elválaszthatatlanul összekapcsolódnak.

M.G.: A művészet előállítása kizárólag humán specifikum?

K.F.: Meggyőződésem, hogy a művészet alapvetően emberi jelenség, amely mély evolúciós gyökerekkel rendelkezik, és szorosan összefonódik az emberi lét sajátosságaival.

Vannak olyan elemei, amelyeket rendkívül nehéz kiiktatni az emberi természetből – ilyen például a kapcsolódás iránti igény. Az életben maradás ösztöne nem csupán a fizikai fennmaradást jelenti, hanem az érzelmi, társadalmi viszonyok fenntartását is. Éppen ezért a művészetnek is elengedhetetlen része az emberi kapcsolódás: ha egy alkotás nem tükröz valamilyen emberi történetet, tapasztalatot vagy érzést, akkor az értelmét veszti.

Nem látom magam előtt azt a helyzetet, amelyben valaki valóban kíváncsi lenne arra, hogy mit „gondol” egy mesterséges intelligencia a világról, hiszen az, amit az MI generál, nem belső élményből vagy személyes tapasztalatból fakad. Az általa létrehozott tartalom csupán adatok újrarendezése, nem pedig valódi emberi kifejezés. A művészet egyik legfontosabb aspektusa a hitelesség, és ez elválaszthatatlan az alkotó személyiségétől.

Ma, a médiakultúra korában sokan azért fogyasztanak művészetet, mert szórakozni, meglepődni vagy elismerést kifejezni akarnak. Ez azonban még nem az a mélység, amely igazán művészetté tesz egy alkotást. A művészet nem egy cirkuszi mutatvány, nem pusztán a technikai ügyesség demonstrációja, hanem egy személyes, emberi történet kifejezése. A valódi művészet nem csupán a látványról vagy a kivitelezésről szól, hanem az alkotó hitelességéről és arról a belső késztetésről, amely arra ösztönzi, hogy megossza gondolatait és érzelmeit másokkal.

M.G.: El tudod azt képzelni, hogy a fejlődés során képességek és a tudás gyarapodásával önálló alkotókról beszéljünk az MI kapcsán?

K.F.: Rendkívül izgalmas kérdés lenne, ha valóban létrejönne egy olyan entitás, amelyet alkotónak nevezhetnénk. A jelenlegi formájában azonban az MI még messze áll ettől. Felvetődik a kérdés: ha egy gép olyan képességekkel rendelkezne, hogy valóban értékelhető, innovatív alkotásokat hozna létre – olyan műveket, amelyek meglepnek, és amelyekben újdonságot fedezünk fel –, akkor nevezhetnénk-e őt alkotónak?

A művészet nem csupán egy vizuális vagy intellektuális produktum létrehozásáról szól, hanem az emberi tapasztalatok és érzelmek kifejezéséről is. Amikor egy képet nézek, amelyet mesterséges intelligencia készített, az, hogy az hatással van rám, elsősorban rólam szól – arról, hogy én mit látok bele, milyen jelentést tulajdonítok neki. De vajon elismerhetem-e alkotóként egy mesterséges intelligenciát csak azért, mert egy általa generált kép rezonál bennem? Ha egy „John” nevű AI alkotására tekintek, akkor valóban őt tartom alkotónak, vagy inkább a mögötte álló programozók és fejlesztők munkáját ismerem el?

Számomra a valódi kérdés az, hogy az alkotás mögött ott kell-e állnia egy tudatos személyiségnek. Az emberi művészet elválaszthatatlan az alkotó szándékától, személyes élményeitől és történetétől. Az MI esetében ez a dimenzió hiányzik, így nem tudunk rá úgy tekinteni, mint egy autonóm alkotóra. Érdekes lenne, ha egyszer képesek lennénk egy valóban inspiráló mesterséges alkotót személyiségként érzékelni – de ennek következményei nemcsak művészeti, hanem etikai szempontból is rendkívül összetettek és megfontolandók.

M.G.: Mit gondolsz arról, ahogy a befogadók érzékelik ezt a jelenlenséget?

K.F.: Napjainkban rendkívül erős a „wow-effektus”, vagyis a meglepetés és a látványosság iránti rajongás. Ez a tendencia korábban is megfigyelhető volt, például a Photoshop-művészet térhódítása idején. Akkor is rengeteg technikailag kifinomult, látványos, de tartalmilag üres alkotás született, amelyeknek nem feltétlenül volt mélyebb üzenete.

Gyakran inkább a technikai tudás bizonyításáról szólt, semmint valódi művészi kifejezésről. Ebben az időszakban kialakult egy szubkultúra, amelyet sokan művészetként definiáltak, noha nem minden esetben állt mögötte komoly alkotói szándék vagy koncepció. Természetesen léteztek és léteznek olyan művészek is, akik ezzel a technológiával is képesek tartalmas, gondolatébresztő alkotásokat létrehozni – rájuk nem vonatkozik ez a kritika.

Később megjelent az NFT-jelenség, amely új gyűjtői réteget hozott létre, különösen a kriptovaluták világához kapcsolódva. Úgy tűnt, mintha ez a jelenség a Photoshop-korszak vizuális kultúrájának folytatása lenne, csak éppen egy új piaci környezetben. Az NFT-láz végül lecsengett, és azok a digitális művek, amelyeket digitális művészek ezen a platformon próbáltak láthatóvá tenni, gyakran különös, fantáziavilágokat idéző képek voltak. Ezekből hatalmas mennyiség jelent meg egyszerre, ami óhatatlanul az értékük csökkenéséhez vezetett.

Hasonló folyamat figyelhető meg most a mesterséges intelligencia által generált képek esetében is. Egyelőre ezeket a vizuális világokat az emberek izgalmasnak találják, hiszen könnyen hozzáférhetők és technikailag lenyűgözőek. Azonban úgy vélem, hogy idővel ezek is elértéktelenednek, mivel a túltermelés és az egyéni alkotói szándék hiánya miatt elveszíthetik egyediségüket. Ahogy korábban is történt, a kezdeti lelkesedés után egyre inkább előtérbe kerül majd az a kérdés, hogy valóban tudnak-e ezek az alkotások hosszú távon is releváns művészi értéket képviselni.

Project: Z-24 – Holiday home, építész: Kőszeghy Flóra, 2024

Látvány: Studio Kőszeghy / promeai

M. G. Szerinted a művészet demokratizálódását támogatja ez a folyamat?

K.F.: Egyrészről igen, a mesterséges intelligencia lehetőséget teremt arra, hogy bárki készíthessen képeket. Ez pedig egyfajta szelekciót is előidézhet: míg korábban csak azok tudtak vizuálisan megnyilvánulni, akik rendelkeztek megfelelő technikai tudással vagy eszközökkel, most már azok számára is megnyílik ez a lehetőség, akik eddig nem tudták képi formában megfogalmazni a mondanivalójukat. Így az igazán izgalmas és értékes alkotások továbbra is azok kezéből kerülnek ki, akik ezt tudatosan és művészi igénnyel használják médiumként, míg a laikusok számára egy elérhető és kísérletezésre alkalmas eszközzé válik.

Nem látok problémát abban sem, ha valakinek nincs lehetősége eredeti festményt vásárolni, és inkább MI segítségével generál magának néhány képet, kinyomtatja és a falra helyezi. Sőt, ez sokkal kreatívabb megoldás, mint az üzletekben kapható, tömegtermelésben előállított poszterek vásárlása. Úgy gondolom, hogy ehhez mindenkinek joga van, hiszen a művészet elérhetősége és személyessége önmagában is érték.

A magas művészet piaca mára sok esetben irreálisan felduzzadt, és az ebből kialakult iparág nem feltétlenül egészséges. Ebben az értelemben az MI egyfajta demokratizáló szerepet is betölthet, hiszen eszközt adhat azok kezébe, akik eddig nem fértek hozzá ehhez a világhoz. Nem zavar az sem, ha a saját képeimet is felhasználják, mert ha egy alkotás annyira könnyen másolható, hogy az MI is képes rá, akkor számomra az már nem bír akkora jelentőséggel. A művészet mindig is fejlődés és átalakulás kérdése volt, így az ilyen jelenségeket inkább a változás természetes részeként kezelem.

M.G.: Hogyan értékeled szerzői értelemben azt a kérdést, hogy a képeidet felhasználhatják?

K.F.: Nem szeretnék igazságtalan lenni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy bizonyos művészeti ágakban a másolás valódi veszteséget jelenthet az alkotóknak. Vannak olyan művészek, akiknek a munkái könnyen lemásolhatók, és érthető módon kellemetlen számukra, ha ez megtörténik. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy még a geometrikus absztrakt festészet területén dolgozó ismerőseim esetében is nyilvánvaló, hogy a gyűjtőik nem pusztán a vizuális kompozíciót vásárolják meg, hanem az alkotó személyét és annak hiteles kifejezésmódját is értékelik. A művészet ugyanis nem csupán a végeredmény, hanem az alkotó egyedi látásmódjának és érzelmi világának lenyomata is.

Ha valaki nem eredeti műalkotást keres, hanem csupán egy vizuális élményt szeretne a falára, akkor az nyomtathat magának egy MI által generált képet. Az ilyen felhasználás egy teljesen más közönséget érint, és nem érzem úgy, hogy ez az én alkotói identitásomat veszélyeztetné. Egyáltalán nem tartok attól, hogy az MI vagy bárki más képes lenne olyan munkát létrehozni, amely miatt fel kellene hagynom az alkotással. Az egyéni művészi látásmódot nem lehet algoritmusokkal teljes mértékben reprodukálni.

Szerzői szempontból a művészet egy folyamatosan változó, diszkurzív terület. Az MI által generált művek levédhetősége és jogi státusza ezért rendkívül összetett kérdés. Valószínű, hogy az algoritmusok nyomon követhetik, milyen forrásokból merítenek, és milyen arányban építik be azokat az újonnan létrehozott képbe. Elvileg ebből kiindulva akár egyfajta juttatás is megállapítható lenne az eredeti művek szerzői számára. Ugyanakkor a művészeti fejlődés mindig az előző korok alkotásaira épült, és a másolás, az inspiráció természetes része a kreatív folyamatnak.

Egy olyan területről beszélünk, amely az újraértelmezésre és a meglévő művek továbbfejlesztésére épül. Ezért nem gondolom, hogy a mesterséges intelligencia által generált képek szerzői jogi szabályozása ilyen formában lenne megoldható. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyes művészek megélhetése ezen a kérdésen múlhat, különösen az alkalmazott művészetek területén. Például a grafikusok esetében eddig sokan megbízásokat kaptak logó- és arculattervezésre, de most, hogy az MI is képes ilyen munkákat létrehozni, ez a piac átalakulóban van. Ugyanakkor hiszem, hogy továbbra is lesznek olyanok, akik tudatosan keresik az emberi kreativitás által létrehozott egyedi megoldásokat, mert az emberi kéz és gondolkodás értéke nem váltható ki pusztán technológiával.

MÉM Competition Design – experimental visualisation, építész: Kőszeghy Flóra, 2024

Látvány: Studio Kőszeghy / promeai

M.G.: A szerző kérdése véleményed szerint felértékelődik a mai kulturális közegben?

K.F.: Úgy gondolom, hogy fontosabb lesz, mint valaha, mert ez az egyik legmeghatározóbb módja annak, hogy igazolni lehessen egy alkotás egyediségét, azt, hogy az nem állítható elő bárki által. Az emberi természet része, hogy bizonyos személyeket kiemel a tömegből, és piedesztálra emeli őket. Az alkotásokat nem lehet teljesen elválasztani az alkotó személyétől, különösen, ha abból indulunk ki, hogy az emberek alapvetően más emberekhez kapcsolódnak.

Az ilyen típusú alkotások esetében azonban nehéz a szerzőt láthatóvá tenni, ha az alkotás egy digitális platformon jelenik meg, vagy ha nincs lehetőség személyes találkozásra, például egy kiállításon. A szerző iránti érdeklődés azonban továbbra is markánsan jelen van, amit a fizikai kiállítások és művészeti események látogatottsága is igazol.

Láttam példát arra, hogy egy robotalkotóval kapcsolatban próbálták megteremteni az „alkotó” narratíváját. A gépnek saját világa és története volt, és ezzel próbálták érdekesebbé tenni a koncepciót. Azonban felmerül a kérdés: ha egy ilyen entitás valóban létrejönne, vajon miért és milyen célból akarna alkotni? Hiszen valaki előzetesen megírta a programját, meghatározta a működését. Lehet-e a szándékot pusztán programkódba foglalni? És ha igen, akkor vajon beszélhetünk-e még valódi önállóságról?

Ez egy alapvető paradoxon: minden esetben az emberi gondolkodásból indulunk ki, hiszen az MI-t is mi hoztuk létre, és kizárólag az emberi perspektíván keresztül vagyunk képesek értelmezni azt. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy az MI lehet-e alkotó, hanem hogy az ember mennyire hajlandó egy ilyen entitást valóban annak tekinteni.

M.G.: Milyen társadalmi változásokat látsz a művészetet tekintve?

K.F.: A művészeti közeg egy részében jelen van egyfajta tagadás. Sokan félnek az új technológiák hatásától, ezért inkább elutasítják azokat, pedig szerintem nem szükséges így viszonyulni hozzájuk. Kevesen vizsgálják ezt a jelenséget nyitottan és analitikus szemlélettel, miközben egyértelműen megfigyelhető, hogy egyes alkotók eszközként tekintenek rá, és kísérleteznek vele.

Magyarországon különösen érezhető a technológiai változásokkal szembeni óvatosság, nem igazán vagyunk jelen ezen a területen. Ugyanakkor megjelennek új művészek, akik ezzel az új médiummal kerülnek előtérbe, noha korábban kevésbé voltak láthatók. Jelenleg a magyar művészeti kontextusban még nem kapott kellő figyelmet ez a jelenség, de a galériák természetesen követik a nemzetközi trendeket, és érzékelik az iránta mutatkozó érdeklődést.

Sokan az NFT után is hasonló módon tekintenek erre a jelenségre, úgy gondolják, hogy ez is egy múló korszak lesz. Inkább kivárják, hogy ez az időszak lecsengjen, mielőtt komolyabban foglalkoznának vele. Ugyanakkor én úgy vélem, hogy a művészetre sokkal nagyobb hatást fognak gyakorolni azok az egyéb gazdasági és társadalmi tényezők, amelyek átrendezik a kulturális környezetet.

Jelenleg még nem tudjuk, hogy a mostani gazdasági válság milyen hatással lesz a művészeti piacra, de valószínű, hogy jelentősen átalakítja a munkaerőpiacot és az intézményrendszert. Sokak számára még mindig nehéz elfogadni ezt a változást, de ahogyan az NFT-k is átrendezték a művészeti szcénát és új gyűjtői réteget hoztak létre, úgy más technológiai újítások is tartós hatást gyakorolhatnak a piacra. Az NFT-k például lehetővé tették, hogy a bitcoin-milliárdosok belépjenek a gyűjtői körbe, ami új struktúrákat alakított ki a művészeti világban. Ez egy folyamatosan változó kontextus, és egyelőre nehéz megjósolni, hogy ezek a tényezők hosszú távon milyen hatást fejtenek ki a művészet intézményrendszerére és annak finanszírozására.

Spatial cuts vol.2. – OD – 2019, Gallery: Kahan Art Space – Budapest

Fotó: Hegyháti Réka

M.G.: Te hogyan vélekedsz az MI jövőbeni használatát illetően?

K.F.: Úgy gondolom, hogy az MI alapvetően egy eszköz, amelyet bárki használhat. Az értelmiség gyakran tartózkodóan viszonyul ezekhez a technológiai fejleményekhez, nem rezonál rájuk kellőképpen, miközben rendkívül izgalmas és releváns kérdések merülnek fel a digitális térben. A digitális kultúra egyfajta párhuzamos univerzumként működik, amelyben egyesek teljes mértékben elmerülnek, míg mások teljesen elutasítják. Különösen érdekes a geek-kultúra és az értelmiség közötti szakadék: a technológiai szakértők sok esetben nélkülözik az elmélyült filozófiai és kritikai szemléletet, míg az értelmiségiek gyakran nem rendelkeznek a megfelelő technológiai eszköztárral a digitális világ értelmezéséhez. Pedig e két terület szinergiája rendkívül termékeny lehetne.

2024-ben alapvető műveltségi elemként kellene kezelnünk a digitális kultúra ismeretét. Szükség lenne arra, hogy ezt a jelenséget a maga komplexitásában értelmezzük, és túllépjünk a felszínes, közhelyes kritikákon, amelyek gyakran a közösségi média megítéléséből fakadnak. Az emberek szélesebb körű tájékoztatása elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy megértsük a digitális világ működését – például a képi ábrázolás és a háromdimenziós térábrázolás közötti különbségeket. Az oktatás azonban jelenleg még nagyon messze áll ettől.

Ez azért is gond, mert roppant fontos problémák vannak, melyekre a társadalomnak választ kellene találnia. A művészet gyakran éppen ezeknek a feltárásában játszhat fontos szerepet. Már az automatizáció hatására is eltűntek bizonyos kékgalléros állások, és sokan nem rendelkeztek a szükséges képességekkel ahhoz, hogy átlépjenek a fehérgalléros szektorba. Most pedig a fehérgalléros munkák is egyre inkább kiválthatóvá válnak algoritmusokkal, és bár az átképzés lehetősége adott, kérdés, hogy az emberiség mekkora százaléka lesz képes alkalmazkodni ehhez az új helyzethez.

Mindezek a változások pedig azt is meghatározzák, hogy lesz-e igény a művészetre. Úgy vélem, hogy az emberi kreativitás és alkotás iránti vágy nem fog eltűnni – ahogyan mindig is szükség volt az emberre, úgy a művészetre is mindig lesz igény. Egyre több ismerősöm fordul például a festészet felé, mert az alkotás egyfajta menedéket nyújt: lehetőséget ad az elmélyülésre, a gondolati és érzelmi feldolgozásra, kikapcsolódásra. A Heidegger által említett „techné” – vagyis az alkotás folyamata mint az emberi létezés kifejeződése – még mindig kézzelfogható élményt igényel.

Kérdés azonban, hogy a digitális világ, amely félig-meddig már a sajátunkká vált, mennyire valós. Vajon érdemes-e ezt a kulturális teret önmagában kutatni, vagy inkább arra kellene felhasználnunk, hogy azt visszahozzuk az „igazi” valóságba? Ez egy rendkívül aktuális kérdés, amely például a számítógépes játékok filozófiájában is visszaköszön. A fizikai és virtuális valóság találkozási pontjai új értelmezési lehetőségeket nyitnak meg, és ezek a dilemmák a következő években még inkább előtérbe fognak kerülni.

Önmagáért való építészet

Látvány: Chat GPT

M.G.: A két valóság a találkozását látod-e valahol, vagy ezek inkább elmennek egymás mellett? 

K.F.: A „virtuális” szó eredetileg erőt és hatást jelentett, a „virtus” fogalmából kiindulva. A jelentése később kezdett el elmozdulni az illuzórikus, nem valóságos jelentés irányába. Amikor a digitális korszak beköszöntött, a virtuális fogalom egy párhuzamos valóság megjelölésévé vált, de akkor ez tényleg egy független „éterként” volt jelen. Azonban mára a szó visszakerült az eredeti jelentéstartományába: a virtuális tér már nem csupán egy alternatív szféra, hanem egy mindent átszövő, valóságformáló erő, amely a fizikai és mentális világunkat egyaránt befolyásolja.

Azt látom, hogy a digitális tér szinte észrevétlenül vált az életünk integráns részévé, átalakítva nemcsak a gondolkodásmódunkat, hanem fizikai környezetünket is. Már nem választhatjuk el a valóságtól – jelen van a kommunikációban, a munkában, a művészetben, és mindennapi döntéseinkben is szerepet játszik. Ahogyan az autó feltalálása nemcsak megkönnyítette a közlekedést, hanem átrendezte a városi struktúrákat, megváltoztatta az emberek mobilitását és életmódját, úgy a digitalizáció is teljesen átalakítja a világunk működését. Nem csupán egy eszköz, hanem egy olyan új realitás, amelyhez folyamatosan alkalmazkodnunk kell, miközben egyre mélyebb rétegekben határozza meg az életünk kereteit.

Budapest, 2024.09.28.

Manzenreiter, G. (2025). Interjú Kőszeghy Flóra építésszel. Zenodo: https://doi.org/10.5281/zenodo.15777336